A globális felmelegedés közkedvelt kampányarca az ember hathatós tevékenységének köszönhetően félő, hogy előbb fog kipusztulni, mint az őt övező tudományos mítoszok és tévhitek. Téli hangulatot csempészendő a rügymozdító januárba, utánajártunk a legnagyobb szárazföldi ragadozónk körüli városi legendáknak.

Általános vélekedés, hogy a jegesmedve, a bálnákhoz és a fókákhoz hasonlóan elsősorban bálnazsír párnáinak köszönheti remek hőszigetelését. Olyannyira, hogy ezt a tényt a mai napig osztják a wikipédiától kezdve a természetvédelmi blogokon át a magukat tudományosnak nevező honlapokig.

Dacára, hogy Dr. Greg Thiemann, a kanadai Alberta Egyetem jegesmedvékkel és zsírszövetekkel foglalkozó biológus professzora már csaknem egy évtizede publikálta tanulmányát arról, hogy a jegesmedvék hiába fogyasztanak el egy ültő helyükben akár fél mázsa bálnazsírt elejtett áldozataikból, bőrük alatt ugyanolyan közönséges zsírszövetek rejlenek, mint más szárazföldi emlősöknél.

A bálnazsír leginkább abban különbözik a közönséges zsírszövettől, hogy magas fehérje tartalmának köszönhetően sokkal vastagabb és rugalmasabb, ami nagyban segíti a fókák és más vízi emlősök mozgását. Közönséges zsírszövetekkel bajosan tudnának olyan kecsesen mozogni a vízben, vagy átevickélni a jégtáblákon és sziklákon.

A vízi emlősök számára a bálnazsír fontos hőszigetelő is egyben, mivel a jeges vízben a zsír sokkal jobb hőszigetelő a bundánál. A jegesmedve azonban élete túlnyomó részét a víz és a jégtáblák felett, nem pedig alatta tölti, ezért számára a bőre alatt raktározott zsírpárnák inkább energiaforrásként szolgálnak (le is soványkodik, mire elérkezik a nyár). A jegesmedve hőszigetelését (nem bálna!) zsírja helyett sokkal inkább különleges bundája biztosítja. Ami újabb tévhitek melegágyának bizonyul.

A jegesmedve bundája valójában két különböző szőrzetből áll, melyek egyike sem fehér, hanem átlátszó szálakból áll. A bőrét borító plüssszerű anyag felelős az elsődleges szigetelésért, amelyet a rálapuló, jóval erősebb szálakból álló 5-15 centiméteres szőrzet lát el kettős védelemmel. Ez utóbbi üreges belsejű, így a jegesmedve a vízből kikecmeregve pillanatok alatt kirázhatja belőle a jeges vizet, hogy helyét a szintén kiváló hőszigetelő levegő vegye át. Sajnos az algák is remekül megtelepednek belsejükben, minek következtében az állatkertben tartott jegesmedvék nem ritkán bizarr zöld színárnyalatban pompáznak.

Mitől látjuk mégis fehérnek a jegesmedvét (ha éppen nem algásodtak el)? A szőrszálak részecskéin megtörő fénynek és az egymásra simuló szőrrétegeknek köszönhetően, éppen úgy, ahogyan a szintén átlátszó hókristályokat is fehérnek látjuk messziről, egymáshoz tapadva.

Tudományos köröket a 70-es években olyannyira megihlette az üreges szőrszál gondolata, hogy több kutatócsoporttól útjára indította az újabb városi legendát, miszerint a jegesmedve afféle bio-napkollektorként működik: üreges belsejű védőszőrzete optikai szálként továbbítja a nap fényét a jegesmedve fekete bőréhez, és mínusz harminc fokban is melegíti azt. Daniel Koon, a St. Lawrence Egyetem fizikusa azonban már 1998-ban kimutatta, hogy ha ez is volt az anyatermészet szándéka, meglehetősen vérszegényre sikeredett, mert mind a látható, mind a nem látható infravörös és ibolyán túli fénytartomány töredékét képes csak a jegesmedve bőréhez „szállítani”. Enélkül pedig hiába a tényleg fekete bőr, attól ugyan egy fokkal sem lesz melegebb a jeges maci teste (ha melegebb is lesz, legfeljebb a szőrszálai között átszűrődő napfénynek köszönhetően történik mindez).

Az anyatermészetnek azonban emiatt igazán nem kell szégyenkeznie. A jegesmedvéknek egyáltalán nincs szüksége alternatív hőforrásra, dacára, hogy a sarkvidéken élnek. A tökéletes hőszigetelésük miatt sokkal nagyobb problémájuk akad a hőleadással, minek következtében nem ritka, hogy egy kiadós futkározásnak köszönhetően a hőguta kerülgeti őket.