Van, aki elképzelni se tudja az életet nélküle, mások már rég pálcát törtek felette. Kinek jutott eszébe egyáltalán, mi szól ellene és mi mellette? Neked mi a véleményed?

A világ legtöbb oktatási rendszerében a tanulás kényszerű velejárói az érdemjegyek, melyek számszerűsítve, vagy betűjellel adnak számot arról, mennyire sikeresen vette a diák az akadályokat. A gyakorlatban ez legtöbbször azt jelenti, hogy a diákok egyik része zsákszám hordja haza az ötösöket (jó, néha náluk is becsúszik egy-egy négyes), vagy az ennek megfeleltethető betűjelet, a másik részük kettes-hármassal végig gyötri magát (esetleg egyszer-kétszer megbukik és évet is ismétel), majd amikor leérettségizik, vagy leteszi a szakmunkásvizsgát, örömmel hajítja messzire az iskolatáskát, mintha a tanulás és az iskola afféle gyerekbetegség lenne, amin túl kell esni.

Kinek jutott eszébe először osztályzatot adni?

A legtöbb kultúrában a mai értelemben vett tanulás sokáig csak a kiváltságosok privilégiuma volt, a többség írni-olvasni sem tudott. Igaz, a könyvnyomtatás feltalálásig olvasnivalóhoz is körülményes volt jutni, a legtöbb feladat ellátása pedig semmilyen lexikális tudást nem igényelt, a földművesek vagy a mesteremberek tudása sem az iskolapadban szállt át a felnövekő generációkra. Jellemző adat, hogy még a fejlettnek számító Franciaországban is a XVIII. század közepén a lakosság két-harmada írástudatlan volt.

Az oktatás maga, révén, hogy a tanároknak kevés gyerekkel kellett foglalkoznia, sokkal személyesebb volt. A tanárok mindennapi interakciókon keresztül győződtek meg arról, hogy az általuk átadott tudást a diákjaik magukévá tették vagy sem. A tanár központúságot mi sem fémjelzi jobban, minthogy a középkorban a diákok nem az egyetemekhez, hanem a tanárokhoz kötődtek, akik nem ritkán három négy egyetemen is tanítottak, a diákok pedig mindenhová követték őket.

A könyvnyomtatás, a felvilágosodás, a polgári és ipari forradalmaknak köszönhetően az oktatás a XVIII. század végére egyre szélesebb tömegek számára vált elérhetővé, ami azt is jelentette, hogy a tanároknak egyre több diákkal kellett foglalkozni, miközben az átadásra kerülő tudásanyag is egyre sokrétűbb lett. Oktatástörténészek szerint az első tanár, aki minősítési rendszert alkalmazott, az oxfordi egyetemen tanító William Farrish volt. Az ötletet állítólag a cipőgyáraktól kölcsönözte, ahol a futószalag mellett dolgozó munkások fizetését a munkájuk minőségét jelző pontozási rendszer alapján állapították meg.

A pontozási rendszer később megkönnyítette, hogy a mindenki számára ingyenesen hozzáférhető alap és középfokú oktatási rendszerben (melynek egyik úttörője a Wilhelm von Humboldt révén megvalósult porosz oktatási rendszer volt) és a hozzá kapcsolódó felsőfokú oktatásban egységes rendszerben értékelhessék a diákokat. Arra persze senki sem gondolt, hogy a gyakorlatban milyen anomáliákat okozhat.

Mi szól mellette?

Az osztályozási rendszer kétségtelen előnye, hogy mindenki számára egyszerű, érthető és egyértelmű visszajelzést ad a tanulmányi teljesítményről. Nem kell hosszas szöveges értékelésekből kibogarászni, jól tudták-e a tananyagot vagy rosszul. Ha valaki egymás után gyűjti a rossz jegyeket, nyilvánvaló számára, hogy több energiát kell fektetnie a tanulásban, míg az ötösök jutalmazzák a szorgalmas és felkészült nebulót.

Az egyes osztályzatok, legalábbis országon belül mindenhol ugyanazt jelentik, ezért osztályzások szintjén bárhol is tanuljon a diák, a bizonyítványa alapján kiderül, hogy például matekból vagy történelemből jobb-e.

Az osztályozás nélküli oktatásra tett kísérletek tapasztalatai azt mutatják, hogy ha a diákok már hozzászoktak az osztályzáshoz, kivált 12-14 éves kor után nehezen alkalmazkodnak, bizonytalanul érzik magukat az érdemjegyek hiányában, ellenben azokkal akik kezdetektől osztályozás nélküli rendszerben tanulnak (pl. Waldorf iskolában tanulók).

Mi szól ellene?

Az iménti pozitívumok azonban azonnal a visszájára fordulnak, ha figyelembe vesszük az osztályzás mögött megbújó szubjektív tényezőket. Hiába bármilyen egységesítésre törekvés, kivált a lexikális tudást igénylő tárgyak esetén tanár és tanár között óriási különbségek mutatkozhatnak abban, kinek jár ötös, négyes vagy rosszabb érdemjegy. Még ugyanabban az iskolában is jelentős eltérés lehet két történelem tanár osztályzási módszerében, ahogy diák és diák között is sokszor eltér a tanári szigor. Ki ne tudna olyan történetet mesélni, amikor a jó tanulónak lazán elnéz a tanár több tárgyi tévedést is, miközben a rossz tanulót ugyanezért a hibáért egyessel a helyére zavarja azzal, hogy már megint nem készült az órára.

De iskola és iskola között is óriási különbség van abban, mit jelentenek az egyes érdemjegyek. Nem véletlen, hogy a felvételi ponthatárokat is legtöbb helyen a központosított felvételi vizsgákra alapozzák, az ugyanis sokkal valósabb képet ad a diákok tényleges tudásáról, mint a bizonyítványba írt érdemjegy.

Ami azonban ennél sokkal komolyabb gond az osztályozással, hogy semmit nem árul el arról, mik az adott diák hiányosságai, miben kell fejlődnie és egyáltalán nem motivál a tudás minél magasabb szintű elsajátítására. E sorok írója rendszeresen megütközik azon, amikor a tanár úgy írja be az érdemjegyet, hogy a diák meg sem nézheti a dolgozatot, pedig mi más lenne az értelme egy évközi rossz(abb) érdemjegynek, minthogy a diák megtudja, mi az, amit nem megfelelően tanult meg. Amikor pedig valaki ír egy kettes témazárót nem is álmodhat róla, hogy ha a félév végére tökéletesen magáévá teszi a tananyagot, akár ötös érdemjegyet kaphat. A pedagógusok elenyésző része ad második esélyt, javítási lehetőséget a diáknak. Ha a diák hibásan old meg egy feladatot, vagy a tanárral ellentétes véleményen van, nem ritkán megalázzák, nevetség tárgyává teszik ahelyett, hogy érvekkel meggyőzve, vagy támpontokat adva próbálnák rávezetni a helyes megoldásra.

Amikor a diákok rettegnek még a hibázás gondolatától is, eszük ágában sincs önálló gondolatokkal előállni, vállalva kudarc és a megszégyenülés kockázatát. Az a sikeres tanuló, aki szóról szóra visszaadja a tanár által leadott tananyagot, aki pedig erre képtelen, túlélési stratégiákat működtet magában.

Pedig az utóbbi időben több kutatás is napvilágot látott arról, hogy a hibázás sokkal többet tanít, mint a biflázás. Amikor a diákok szembesülnek vele, mit hibáztak el és rávezetik őket a helyes megoldásra, az így megszerzett tudás hosszútávon rögzül. Arra is fény derült ugyanakkor, hogy a hibázásból csak akkor tanulunk, ha a hiba vagy téves tudás sem légből kapott. Ha anélkül állunk neki egy tesztnek, hogy bármit is tanultunk volna a benne szereplő tananyagról és csak tippeljük a válaszokat, a helyes megoldás megismerése sem fog segíteni. Azaz, ha lövésünk sincs a francia forradalom eseményeiről és négy évszám közül „random” bejelöljük 1492-őt, nagy valószínűséggel nehezebben marad meg bennünk az 1789-es helyes válasz, mintha emlékezünk a XVIII. századra és véletlenül 1779-et karikáztunk be.

Mondd el a véleményed! Neked milyen tapasztalataid vannak az iskolai osztályzatokkal?