Nincs annál nagyobb büszkeség, mint hülyének lenni a matematikához. Nem kell szégyellni, nem kell magyarázni a bizonyítványt, elvégre rengetegen utálják és ugyanúgy rossz eredményeket értek el benne. Nem is gondolnánk, de ezzel generációknak ágyazunk meg ahhoz, hogy a problémamegoldás ősi tudományára egyetemes utálattal tekintsenek.
Ugye senki se lenne büszke arra, ha megbukott volna magyarból vagy történelemből? Bezzeg matematikából! Hírességek, csepűrágók és a legkülönfélébb véleményformálók a világ bármely pontján egyaránt elragadtatottan mesélnek arról, hogy gyengék voltak matematikából. Ha pedig megbuktak, azt valósággal kitüntetésnek élik meg. Pedig az alapszintű oktatásban ez az egyetlen olyan tantárgy, amelyben valódi problémamegoldó képességre és önálló gondolkodásra van szükség, és nem elég „bebiflázni”, papagájként visszamondani a leckét.
De vajon miért akkora dicsőség utálni a matematikát, amikor az ott megszerzett tudásra az élet minden pillanatában szükségünk van? Természetesen nem a háromszögbe írt kör középpontjának tételére, vagy a másodfokú egyenlet megoldó képletére gondolunk. Hanem a hétköznapi élethelyzetekre. Ha vásárolni megyünk és el akarjuk dönteni, hogy a többféle kiszerelésű termék közül, melyiket éri meg leginkább megvenni. Ha egy képet szeretnénk feltenni a nappalink falára úgy, hogy az pontosan a fal közepén helyezkedjen el. A telefon tarifák, lakáshitel kondíciók vagy éppen a biztosítási ajánlatok közötti eligazodásról már nem is beszélve.
A Washington Post egy minapi cikkében Petra Bonfert-Taylor, a Dartmouth College műszaki tudományok oktatója ugyanezt a kérdést boncolgatta, minek kapcsán mi is utánanéztünk a témának.
Nem vagyok egy matekzseni, akkor minek kínlódjam vele?
Generációról generációra adódik át a matematika utálata, és az önfelmentő magyarázatok, miszerint a matematikában tanultakra semmi szükség, abban csak a veleszületett zsenik boldogulnak, és amúgy is ott vannak már a számítógépek, meg a rengeteg „okos” kütyü, amik mindent kiszámolnak helyettünk.
Mint annyi minden, a matematika utálata is gyerekkorban alakul ki. Ha saját ismeretségi körünkben végignézünk, könnyen észrevesszük, hogy akinek már az általános iskola elején kudarcélményt jelentett a számok világával való megismerkedés, azt szinte egész életén végigkíséri a félelem és reszketés a matematikai feladatok megoldásától, azaz az ún. matematikai szorongás.
Annak érdekében, hogy a jelenséget behatóbban vizsgálhassák, és megértsék a szorongás matematikai teljesítményben játszott szerepét, a kutatók már 1972-ben külön mérési skálát dolgoztak ki a matematikai szorongásra (Richardson and Suinn). Az azóta zajlott kutatások rávilágítanak, hogy a matematikai szorongás sokkal nagyobb szerepet játszik a gyenge matematikai teljesítményben, mint azt a veleszületett képességek indokolnák.
Szó sincs arról ugyanis, hogy az alapvető matematikai feladatokat megoldásával bajlódó diákok (és felnőttek) genetikailag alkalmatlanok lennének erre. Nem botfülű emberektől várjuk el, hogy Chopin szonátákat játszanak le a zongorán. Az egyszerű számtani és mértani feladatok többsége a probléma felismerését, a megoldáshoz vezető út kitalálását és a lépések pontos végig vitelét követeli meg az eredmény érdekében. Egy 45 fokos szög körzővel és vonalzóval történő megrajzolásához elég rájönni, hogy a 180 fok kétszer egymás után történő felezésével megoldható.
A matematikai szorongástól szenvedő diák azonban már abban is bizonytalan, hogy az adott feladatot el tudja kezdeni, nem hogy megoldani („ezt én biztosan nem tudom megcsinálni”). A szorongása jelentős kapacitásokat von el agya ún. munkamemóriájából, ami már önmagában növeli a hiba lehetőségét. A sorozatos kudarcélmények miatt pedig a matematikai szorongó diák olyannyira igyekszik elkerülni a matematikai problémákat és feladatokat, hogy a gyakorlás hiánya folytán nem tudja megszerezni azt a rutint, amellyel a tipikus problémákat és lehetséges megoldásaikat könnyen felismeri.
Ennek ellentéteként, aki a kezdetek kezdetén sikereket ér el a számok világában, örömmel veselkedik neki az egyre bonyolultabb matematikai feladatoknak, keresi az egyre komolyabb kihívásokat, amelyeket több-kevesebb nekifutás után mindig sikeresen meg is old, közben ösztönös rutint szerez a tipikus problémák felismerésében és gyors megoldásában.
Öröklött vagy tanult utálat?
Az újabb vizsgálatok (úm. Yee & Eccles, Henderson & Map vagy Herbert P. Ginsburg munkái) kimutatták, hogy a matematikai szorongás kialakulásában, a genetikailag örökölt matematikai képességeknél sokkal jelentősebb szerepet játszik a környezet és a matematikával kapcsolatos negatív élmények. A szorongás ragályos és „eltanulható”.
A matematikai szorongástól szenvedő szülők gyerekei, és a hasonló szorongással küszködő tanárok diákjai között sokkal nagyobb arányú a szorongó diákok aránya. Gyakran a matematikában otthonosan mozgók és a matematika tanárok (tisztelet a kivételnek) sem könnyítik a szorongó diákok életét, amikor másodrangúként kezelik (rosszabb esetben lenézik, vagy „alázzák”) a matematikával hadilábon állókat, elhitetve velük, hogy szellemileg gyengébb képességűek. A közhiedelmek és a férfisovinizmus pedig a nemek közötti különbséget is gerjesztik ezen a téren. Beller és Gafni 20 országban végzett kutatása rámutatott, hogy amíg 9 éves korban semmilyen különbség nem mutatkozik a fiúk és lányok matematikai eredményei között, 13 éves korra már egyértelmű a fiúk előnye, jelentős részben a lányok önbizalomhiányának köszönhetően. Később pedig már maguk is elhiszik és elfogadják azt az általános közvélekedést, hogy a nők „kevésbé okosak” a matekhoz (jegyezzük meg: a sakkban Polgár Judit e téren végzett küzdelmei ellenére, ma is külön hirdetnek női és férfi világbajnokot).
Ami még ennél is megdöbbentőbb, a matematika tanárok jelentős részének is megvannak a saját matematikai szorongásai, az általuk is nehezebben emészthető területek esetében (pl. törtekkel való összetett műveletek, geometriai bizonyítások, differenciálszámítás), ami saját diákjaik eredményeiben szintén mérhető.
Szidjuk az oktatási rendszert?
Kényelmes lenne az oktatási rendszeren elverni a port, ahogy teszik azt szerte a világon, mivel a matematikai szorongás és az ebből következő hátrányok nem ismernek országhatárokat. Mi viszont inkább azt emeljük ki a kutatók tanácsaiból, miként tudjuk szülőként befolyásolni saját gyermekünk viszonyát a matematikához.
A legfontosabb, hogy szülőként ne gerjesszük az esetlegesen meglévő vagy kialakulóban lévő matematikai szorongást. Ezért, ha gyerekünk arra kér, segítsünk neki a matek leckében, ne mondjuk többé, hogy „ezt én se tudnám megoldani”, „én is mindig gyenge voltam matekból”. Ezzel ugyanis csak megerősítjük azt az érzést, hogy veleszületetten „béna” a matematikához, másnap pedig szolgaian lemásolja a leckét diáktársáról, később pedig örül és büszke lesz, ha kettessel átverekszi magát az alapszintű matek érettségin.
Ehelyett inkább vegyünk erőt magunkon, dobjuk félre előítéleteinket, vetkőzzük le félelmeinket és próbáljuk meg együtt megoldani a feladatot. Az se baj, ha többszöri kísérlet, esetleg több rossz megoldás után jutunk el a helyes eredményhez. Gyerekünk megtanulja, hogy mindenki képes megtalálni a helyes megoldást, ha kitartó és kellő időt áldoz rá.
Kisgyermek korban pedig minél előbb kezdjük el megszerettetni a matematika szépségeit és izgalmait olyan játékok segítségével, amelyek életszerűvé teszik a számok világát és mindenki számára sikerélményt nyújtanak. Az orosz fejlesztő pszichológus, Szergej Parkhomenko által fémjelzett Brainy Band kártyajátékok például pont ezt a célt szolgálják. A gyerekek izgalmas és változatos játékok keretében sajátíthatják el a legalapvetőbb matematikai ismereteket és szerezhetnek természetes rutint a feladatok elsajátításában, a tízes számkörben történő összeadás-kivonástól, a relációk felismerésén és a törtek használatán keresztül egészen a geometriai ismeretekig.
Ha pedig egykedvűen legyintene és megkérdőjelezné, milyen hatása lehet a szülőnek gyermeke eredményeire, ajánljuk az alábbi videót.
... Egy kisfiúról, aki nem járhat iskolába. Magyarázatként anyukája felolvassa az intézményvezető levelét, melyben sajnálattal közlik, nincs elegendő és megfelelően képzett pedagógusuk ahhoz, hogy zseniális képességű gyermekét oktassák…
