A folyton rohanásban, a soha meg nem állásban nem érünk rá észrevenni az élet megannyi apró rezdülését és elgyönyörködni a pillanat megismételhetetlen varázsában. Vyacheslav Mishchenko makrófotóinak és Vajnágh Domokos sorainak segítségével ezért egzotikus kirándulásra hívunk mindenkit az elnyújtott pillanatok romantikájának világába.
Élt egyszer egy csigafiú. Kíváncsian járta az erdőt, és igyekezett minden zegzugát felfedezni.
Magányosan tengette napjai, társaságba nem igazán kívánkozott. Ha azonban mégis úgy hozta a sors, hogy meg kellett jelennie valahol, órákig készülődött a tükör előtt, igyekezett beigazítani csápjait, nehogy bárki is megszólja, vagy egyszerűen remetének bélyegezzék.
Bár az eső a lételeme volt, ilyenkor igyekezett elkerülni, hogy akárcsak egyetlen rakoncátlan esőcsepp is éktelenkedjen féltő gonddal őrzött csigaházán.
Ugyanebben az erdőben élt egy csigalány. Imádta az élet minden izgalmát, folyton nyüzsgött, s nem zárkózott el a veszélyes kalandoktól sem.
A lehető legképtelenebb helyzetekbe tudta sodorni magát, és nem egyszer csak egy hajszálon múlt, hogy pórul járjon, de a sors féltő keze mindig oltalmára sietett, s ő minden kalandját megúszta egyetlen karcolás nélkül.
Amikor a csigafiú először megpillantotta, éppen bázisugrásra készült. Nem is merte megszólítani, nehogy baja essen. Egy tölgyfalevél rejtekéből figyelte titokban, amint a lány nekirugaszkodik, majd lezuhan a mélybe. Szerencsére éppen egy páfrány levelén landolt. Dalolva lefelé mászott, amikor a szeme sarkából észrevette a csigafiút, aki épp egy ráhulló vízcseppel bajlódott, így meggondolatlanul félrelökte maga fölül a tölgyfalevelet.
- Hogy tetszett? – kérdezte.
- Tessék? Mi? Nekem? – kérdezte zavarodottan a csigafiú.
- Láttam, hogy leskelődtél, ne is próbáld tagadni! – mondta a csigalány és pajkosan felnevetett.
- Én? Ugyan már! Csak ez a nyomorult levél volt itt az utamban – mondta a csigafiú, és közömbösséget mímelve odébb állt.
Amint azonban látótávon kívülre ért, igyekezett gyorsan lehűteni magát. A szíve kalapált, úgy érezte felforr a teste, a háza pedig olyan szűknek bizonyult, hogy legszívesebben azon nyomban levetette volna magáról. Még sosem érzett hasonlót.
Bármerre kószált az erdőben, innentől kezdve mindenről csak a csigalány jutott eszébe, és nevetésének feledhetetlen hangja csilingelt szüntelenül a fülében.
„Vajon ez tetszene neki?”- kérdezte magától, ha mondjuk meglátott egy szép szál virágot.
„De vajon hogyan szakítsam le?” – töprengett ilyenkor.
„Lehet, hogy nem is szereti a vágott virágot.” – győzködte magát aztán. – Áh, biztosan nem jönne be neki! Ez a lány a vadabb dolgokra bukik."
A csigalány sem tudta kiverni fejéből a csigafiút. Kicsit bánta, amiért olyan makrancosan incselkedni kezdett vele. Olyan félénknek tűnt szegény!
„Azért remélem, nem jut eszébe virágot hozni nekem, mint ahogyan a többi fiú szokta!” – bizakodott magában. „Nem, neki biztosan valami egészen szokatlan jut majd az eszébe, hogy levegyen a lábamról!”
Másnap a csigafiú egész álló nap kereste a csigalányt. Körbejárta az egész erdőrészt, ahol néhány nappal ezelőtt találkoztak, de sehol sem találta. Már-már feladta volna és indult volna hazafelé, amikor meglátta, amint a csigalány egy virág szirmán sütkérezik.
Bár ki nem állhatta a magaslatot és a veszélyes helyzeteket, kivételesen erőt vett magán és felkúszott a szomszéd virág szárán és egészen a szirma széléhez merészkedett, hogy újból megszólíthassa a bájos csigalányt.
Azzal azonban nem számolt, elvégre nem szokott ő hozzá az ilyen manőverekhez, hogy súlya alatt a virágszirom lehajlik majd, s ő könnyedén a mélybe zuhanhat. Éppen, hogy meg tudott csak kapaszkodni a csigalány házában.
- Csigavér! Ugye nem akarsz mindjárt ajtóstól rontani a házba? - mondta a csigalány, aki tekintetével végig követte a csigafiú bátortalan próbálkozását a virágszirmon és az utolsó pillanatban pont úgy helyezkedett, hogy megakadályozza a végzetes zuhanást. Ám erről a csigafiú mit sem sejtett.
- Jaj, jaj, de-de-dehogy – mondta a csigafiú egészen elpirulva, s az iménti rémülettől még mindig a levegőt kapkodva. – Csak egy vi-vi-vízcseppet láttam a házadon, és …és … mi tagadás… nem tudtam neki ellenállni.
- Vízcseppet? – nevetett fel a csigalány ugyanazzal csengő-bongó kacajjal, amelyre a csigafiú napok óta annyira vágyott.
- I-i-igen – mondta a csigafiú és megpróbált lazának tűnő nevetésfélét kipréselni magából. – De tulajdonképpen azért jöttem, hogy elhívjalak valahová.
- Engem? – kérdezte a csigalány meglepettséget színlelve. Bármennyire is vágyott erre a pillanatra, nem akarta, hogy a csigafiú időnek előtte túlontúl elbízza magát.
- Persze, csak ha ráérsz egy kis sétára…velem – mondta a fiú félénken, el-elcsukló hangon.
- Hát, az attól függ – mondta a csigalány.
- Tulajdonképpen nem olyan nagy dolog, csak ahogy megláttam, arra gondoltam, hogy talán neked tetsze…
A csigalány attól tartott, hogy még két mondat és a fiú végül lebeszéli magát a meghívásról, ezért sutba dobva az illemszabályokat, lebukfencezett a virágsziromról és annyit mondott csupán:
- Na gyerünk, hadd nézzem!
Már vagy egy órája sétáltak, amikor megláttak két gombát. A csigalány szeme felragyogott.
- Ez lenne az? – kérdezte és már mászott is fel az egyikre. Ilyen ötlet eddig egyetlen udvarlójának sem jutott eszébe. Igaz, azok egytől egyik unalmas fazonok voltak, akik csak a csigaházuk méretével villogtak. – Hát ez nagyon aranyos!
- Ő, hát tulajdonképpen nem is erre gondoltam – mondta a csigafiú, miközben ő is felmászott a másik gombára. – Amit mutatni szeretnék, az még egy kicsit odébb van.
- Odébb? – kérdezte a csigalány és megpróbált áthajolni, hogy kicsit megcsiklandozhassa az amúgy is zavarban lévő csigafiút. – Mennyire odébb?
- Már-már-már ne-ne-ne ni-ni-ni nincs olyan messzeeeeee – mondta a fiú, miközben érezte, elveszíti maga alatt a talajt. A következő pillanatban lehuppant a zöldbe, kisvártatva pedig ott hevert mellette a csigalány is, és harsányan nevetett.
Olyan kihívón és csábítón tette mindezt, hogy a csigafiú kis híján megcsókolta, ám az utolsó pillanatban fogát összeszorítva ellenállt, mert úgy gondolta, az első csóknak ott kell megtörténnie, sehol máshol. Most már biztos volt benne, hogy ha a gombák ennyire bejöttek a csigalánynak, az a hely életre szóló pillanatot jelent majd számára és örökre az emlékezetébe vésődik.
- Menjünk, mielőtt még késő lesz! – mondta határozottan.
- Miért, csak nem elrepül?
- Nem, inkább elúszik.
„Jaj nekem” – gondolta a csigalány. „Remélem, nem valami giccses, andalító falevélen csónakázást talált ki nekem!”
Ám amikor meglátta a vízen úszó két cseresznyét, teljesen elöntötte a hév. Alig várta, hogy felmászhasson a szárára, majd egy kósza hullám a csigafiú mellé sodorja.
Amikor ajkaik végre összeértek, mindketten úgy érezték átlebegnek egy másik világba. Az alattuk imbolygó cseresznyeszárakon libegve, végtelennek tűnő násztáncukat lejtették a magasban, mintha csak szellőszárnyak repítették volna őket. Legszívesebben megállították volna a napot, mely az erdők lombjai mögé igyekezett, és soha, de soha nem másznak le a cseresznye száráról, hanem ott maradnak eggyé olvadva a vízen ringó cseresznyeszárakon.
Ami pedig ez után következik, azt már mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Ez az interaktív blogolás:)
