A valóság sokszor izgalmasabb történeteket szül, mint a legnagyobb írók fantáziája. Nem véletlenül "koppintotta" Alexandre Dumas sem rendőrségi aktákból leghíresebb regényének történetét.

Amikor még nem volt internet, se televízió, a fordulatos cselekményekre és intrikákra éhes közönség az újságokban olvasható folytatásos regényekben élhette ki azon vágyait, amiket ma a Trónok harcában, a Barátok Közt-ben, vagy éppen Pumpedékben tehetünk meg vérmérséklettől és ízléstől függően. Alexandre Dumas, az ötlettelen hollywoodi filmeseknek máig kiapadhatatlan muníciót biztosító romantikus regényíró is ilyen formában publikálta a Journal de Débats-ban egyik leghíresebb művét, a Monte Cristo grófját.

Edmond Dantés máig felkavaró, cirka 1200 oldalas története, melyet ma már csak a legelszántabb könyvmolyok képesek végigolvasni, mégse Dumas, sőt, nem is szellemírója Auguste Maquet agyából pattant ki, hanem a párizsi rendőrség aktáiból, amit egy Jacques Peuchet nevű rendőri irattáros tett közkinccsé a XIX. század elején.

A cipész bosszúja

A regényben szereplő Edmont Dantés-t, a szép reményű huszonéves kapitányjelöltet három embertársa féltékenységből, karriervágyból és pozícióféltésből juttatta életfogytig börtönbe, elszakítva szerelmétől és ifjúságától, ám rabtársa, Faria abbé révén 14 évnyi raboskodás után kiszabadul, mesés gazdagságra tesz szert, és kegyetlen bosszút áll rajtuk.

A rendőrségi emlékiratokban szereplő cipészt, Pierre Picaud*-t három barátja – Chaubart, Solari és Loupian – minden alapot nélkülöző módon, angol kémként jelentette fel, hogy megakadályozzák házasságát egy gazdag és befolyásos hölggyel. Az összeesküvést és ártatlanságát egyedül ismerő barátja, Allut pedig mélyen hallgatott. Picaud-t 1807-ben a Fenestrelle erődbe zárták, ahol 7 évig raboskodott.

Cellájából alagutat ásva került kapcsolatba a szomszédjában raboskodó Torri atyával, aki halála után örökösévé tette. Szabadulását és a 10 éves előkészületet követően Picaud módszeresen állt bosszút egykori árulóin. Chaubart-t megkéselte, Solarit megmérgezte, a menyasszonyát rabsága ideje alatt feleségül vevő Loupian számára azonban ennél fájdalmasabb büntetést eszelt ki.

Mesterkedése révén Loupian lánya egy bűnözőhöz megy feleségül, akit Picaud lecsukat, mire a lány szörnyet hal (egyes források szerint prostituáltnak áll). Loupian fiát ékszerlopásra bújtja fel, majd feladva a rendőrségen, szintén rács mögé juttatja. Loupian éttermét felgyújtatja, nyomorba döntve az addig jómódban élő családot. Nem sokkal később Loupianba is tőrt döf, ám végül egykori barátja Allut, Shakespeare-i drámába illő módon vele is végez. Pedig Picaud még pénzt is adományozott neki vagyonából - nem sejtve cinkos némaságát elítélésekor.

Nem is titkolt copy-paste és a bűnhődés

A regényben vázolt XIX. század elejei francia események (Napóleon száműzetése, majd dicsőséges visszatérése és újabb bukása) és Picaud története mellett, amit Dumas maga említ a regény egyik kiadásában, az Edmond Dantes mentoraként közreműködő rabtárs, Faria abbé sem az író képzeletének szüleménye volt. A regényben szereplővel ellentétben nem olasz, hanem portugál pap valóban hosszú ideig raboskodott If várában. Igaz, nem lelte halálát, mi több, szabadulása után a Nimes-i Francia Egyetem filozófia tanára lett, és behatóan tanulmányozta a hipnózist, illetve az állati mágnesességet.

Monte Cristo szigetét sem a fantázia teremtette. Dumas egy tirrén-tengeri hajóúton tett rá ígéretet, hogy Toszkána és Korzika között elterülő parányi szigetről írja soron következő regényét. Kinek tette ezt az ígéretet? Nem másnak, mint III. Napóleon unokaöccsének, aki lebetegedett a hajóúton és akinek rendkívül megtetszett a kietlen, magányos sziget.

Hiába a betartott ígéret, III. Napóleon trónra kerülése után halmozta el Dumas-t kegyeivel (aki pedig igencsak vonzó köntösben jeleníti meg a bonapartizmust művében), hanem az író szabályosan kegyvesztett lett az udvarban. Olyannyira, hogy előbb Belgiumba, majd Oroszországba, később pedig Olaszországba kényszerül menekülni. Bár a rossz nyelvek szerint ennek semmi köze nem volt III. Napóleonhoz. Sokkal inkább a hitelezőkhöz, akik a fényűző és bohém életet élő, legalább 40 szeretőt „elfogyasztó” regényírót üldözték.

*Megjegyzés: Pierre Picaud története több ellentmondást is tartalmaz, így vélhető, hogy a rendőrségi emlékiratokban is kiszínezhették a történetét. Egyes források szerint Picaud a Fenestrelle erődben csupán háziőrizetben volt és az ott élő szerzetes Tori atya személyi szolgálójaként töltötte büntetését.