Miért röpködnek a csillagok a fejünk felett?
2013. június 23. írta: Curiocity

Miért röpködnek a csillagok a fejünk felett?

Senki sem vert minket fejbe. Sőt, még egy korty alkoholt sem fogyasztottunk. Mégis csillagokat látunk röpködni az éjszakai égbolton. Repülőgép? Műhold? Netán ufók?

ufo_.jpgForrás: www.sxc.hu

Derült nyári estéken, sokan bámuljuk az égboltot átszellemülten, az elébünk táruló végtelen univerzumot fürkészve. Bizonyára sokan tapasztalták már, hogy ha kellő ideig nézünk egy parányi csillagot, az hirtelen megmozdul és vándorútra indul a környező csillagok között. Társaságban, némi tipródás után, suttogva, hátha mégis tévednénk, megkérdezzük a mellettünk ülőt, vajon ő is ugyanazt látja-e.

Ha ufóhívők közé keveredtünk, kiderül, hogy a röpködő csillagokat mindenki látja, de senki sem lepődik meg rajtuk. Elvégre az ufók már régóta itt tanyáznak a közeli bolygókon és folyamatosan itt röpködnek a fejünk felett. Ha pechesebbek vagyunk, összeesküvés elméletek tucatjai zúdulnak ránk eltussolt ufó katasztrófákról, gabonakörökről, vagy éppen az idegen civilizációk által épített piramisokról és maja templomokról.

„Felvilágosult” elmék között ezzel szemben katasztrófafilmek magányos hőseként érezhetjük magunkat. A repkedő fénypontokat rajtunk kívül senki sem látta, de e nélkül is magabiztosan állítja mindenki egybehangzóan, hogy azok csakis repülőgépek, vagy távközlési műholdak lehettek. Hiába is győzködjük őket, hogy sem a repülőgép, sem a műholdak nem szelhetik át ilyen gyorsan az égboltot, pláne nem cikáznak egyik csillagról a másikra, előbb-utóbb megadjuk magunkat, leteszünk a világmegváltásról, és inkább töltünk magunknak még egy pohárral.

Bármily hihetetlen, a jelenségnek semmi köze az ufókhoz, de még a repülőkhöz és műholdakhoz sem. Túlbuzgó agyműködésünk és helyzetérzékelő központunk (vesztibuláris rendszer) csalfa játéka csupán: az úgynevezett autokinetikus effektus. Ha a sötét égbolton (vagy kísérleti helyzetben, egy sötét szobában) sokáig bámulunk egy parányi fénypontot, előbb-utóbb mozogni látjuk (rendszerint szaggatottan és körkörösen). A jelenséget már a XIX. század közepén (1857) feljegyezte G. Schweitzer német pszichológus, ám a jelenség egy nála jóval ismertebb pszichológus, Muzafer Sherif kísérlete révén vált világhírűvé.

Sherif arra volt kíváncsi, hogy olyan helyzetekben, amikor az embernek nincs valódi viszonyítási pontja, mennyire ragaszkodik saját tapasztalataihoz és mennyire enged a többiek nyomásának. Interjúalanyait sötét szobába ültette, és arra kérte őket, hogy figyeljék meg a hamarosan felvillanó fénypontot, majd ha elmozdul, becsüljék meg, milyen távolságot tett meg kiinduló helyzetéhez képest. Mondanunk sem kell, a fénypont valójában egy fikarcnyit sem mozdult.

Ezután a résztvevőkkel csoportbeszélgetést kezdeményezett, ahol mindenkinek be kellett számolnia az általa észlelt elmozdulás mértékéről. Kiderült, hogy azok, akik egyénileg még a csoport többsége által "vallottól" jelentősen eltérő távolságot adtak meg, a csoport véleményéhez igazították saját „tapasztalatukat”. Ám a csoport véleményének hatása sokkal szembetűnőbb volt, amikor a kísérletet a csoport által becsült "valós" távolság megállapítása után végezték el. Ekkor ugyanis a sötét szobába ültetett kísérleti alanyok már egyénileg is a csoport véleményéhez közelítő távolságokról számoltak be. A kísérlet a szó szoros értelmében rávilágított arra, hogy az emberek bizonytalan helyzetekben, amikor a saját maguk által tapasztaltakat semmi sem tudja megerősíteni (ilyen egy sötét szobában felvillanó fénypont, melyről azt sem tudják, mekkora és milyen távolságra helyezkedik el), hajlamosak a többség véleményéhez igazodni, még akkor is, ha saját tapasztalatuk ennek gyökeres ellentettjét mutatja.

Az autokinetikus hatás azonban nem csupán a szociálpszichológiai kísérletek kelléktárát gyarapította. Komoly veszélyt jelent éjszakai repülések során a pilóták számára, és a modern navigációs berendezések megjelenése előtt számos repülőgép balesetet is okozott (negyvenes, ötvenes években, elsősorban harci kötelékekben). A pilótákat könnyen megzavarhatják a mozgónak vélt fénypontok, amelyhez képest felesleges manőverekbe kezdenek (követni kezdik, vagy éppen elkerülni próbálják), és végül a földbe vagy egy hegyoldalnak csapódnak.

Mindannak ellenére, hogy a jelenség régóta ismert, sőt, a pilóták kiképzésének egyiik fontos része, nem garantálhatjuk a sikert az autokinetikus hatás felemlegetését illetően. Az ufóhívők pillanatok alatt agymosott droidnak titulálhatnak minket, aki képtelen hinni a saját szemének, és inkább elfogadja a NASA figyelemelterelő maszlagjait a nyilvánvaló igazság helyett. Más társaságokban pedig könnyen okostóbiásnak bélyegezhetnek minket. Nem beszélve arról, ha hölgy társaságban légi katasztrófákat kezdenénk emlegetni. Az felér egy farkánál fogva elébük lógatott egérrel!

A bejegyzés trackback címe:

https://curiocity.blog.hu/api/trackback/id/tr465374249

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása