Hollywoodi filmeseknek köszönhetően sokszor párhuzamos univerzumba repítjük magunkat, ahol a látvány kedvéért felülíródnak a fizika törvényei, a dramaturgia pedig játszi egyszerűséggel szabadul meg az ésszerűség, a történelmi tények és a valóság fojtogató béklyóitól.

Távol álljon tőlünk, hogy illúziórombolók legyünk, elvégre mi is epekedve várjuk a Csillagok Háborúja hetedik epizódját és imádjuk nézni, amikor John McClane fél kézzel megsemmisít egy F35-ös vadászgépet. Ám annak érdekében, nehogy éles helyzetben bárkit is veszélybe sodorjon a valósággal való keserű szembesülés, összegyűjtöttük kedvenc hollywoodi tévképzeteinket.

A fehér por legendája

Unalomig ismert jelenet, amikor a nyomozók a bűntény helyszínén meglátnak egy zacskó fehér port az asztalon, valamelyikük nyomban feltépi, beledugja a mutatóujját és megnyalja, mint öreg kecske a sót, majd szakértő módjára megállapítja, hogy kiváló minőségű, heroin vagy kokain. Két lábon járó biodrogtesztereink azonban csak a hollywoodi filmesek agyában működnek így.

Egyrészt ki az az őrült, aki gondolkodás nélkül belekóstol egy ismeretlen fehér porba, elvégre méreg is lehet? De ha nem is méreg, "csak" kábítószer, melyik rendőr kockáztatná, hogy drogfogyasztáson kapják. Nem beszélve arról, hogy melyik bíróság fogadja el bizonyítékként a talált kábítószert, ha a zacskón az egyetlen azonosítható ujjlenyomat a nyomozótól származik? Persze az is igaz, ki nézné végig a filmeken, ha a nyomozók nekilátnának kis zacskókba tölteni a port, majd különböző ampullák tartalmát csepegtetnék rájuk és arra várnak, miként színeződik el a por. Mert a valóságban ez pont így történik.

A körberajzolt hulla

Ha már krimiknél tartunk, gyilkossági helyszínelések elmaradhatatlan kelléke, legalábbis a filmeken, a tetthelyről már eltávolított holtest krétával rajzolt körvonala.

Ugyan mi szükség van erre, ha már amúgyis lefotózták? Nem beszélve arról, mit tesz a nyomokkal a kréta, no meg a körberajzoló ember. Persze az is érthető, hogy a lightosabb krimiket kedvelőknek sokkalta vonzóbb látvány a körberajzolt hulla holmi vérbe fagyott tetemeknél.

Ami még Van Dammnak sem sikerülne

A Mátrix óta előszeretettel használt jelenet, amikor a főhős a magasba emelkedik és egy jól irányzott karaterúgással átrepíti az ellenséget a másik szobába, majd visszahuppan a földre és elégedett mosollyal az arcán nézi, amint az végighasal a kidőlt fal törmelékei között.

A hatás-ellenhatás törvénye értelmében azonban hősünknek közel ugyanekkora sebességgel kellene a másik irányba repülnie, ott is kidöntve a falat és végighasalni a törmeléken. Igaz, elég hülyén festett volna Neo, amint hátát a falnak támasztva rugdalja le a Mátrix ügynökeit.

A szakadék nem akadály

Autóval száguldó szuperhősöknek nem jelent akadályt a szakadék vagy a beomlott híd. Elég tövig nyomniuk a gázpedált és az autó már át is repül a másik oldalra. 1989-ben a San Francisco-i földrengésnél éppen ez a filmek által gerjesztett tévhit okozta egy sofőr vesztét, amikor a beomlott hídon készült „átrepülni” autójával.

Vészhelyzetekre jegyezzük meg: bármilyen sebeséggel is száguldunk bele a szakadékba, az autó a szakadék peremétől az eldobott kő röppályáját leírva folyamatosan zuhanni fog.

Fikciónak fikció, no de tudományos is?

A fizikai törvények megcsúfolásának magasiskoláját a science-fiction filmek jelentik. A világűrben nincs levegő és nincs közegellenállás, ettől függetlenül a világűrben hadakozó űrhajók látványos lángcsóvák és fülsiketítő robbanások (kivált, ha valamelyik multiplexben nézzük) kíséretében robbannak fel.

Valójában a robbanás szinte láthatatlan és néma, ám sokkalta veszélyesebb, mintha egy autó robbanna fel a parkolóban. A robbanás után ugyanis a szilánkok a szélrózsa minden (értsd: minden!) irányába száguldani kezdenek, ám gravitáció és légellenállás hiányában mindaddig ugyanazzal a sebességgel száguldanak, amíg bele nem ütköznek egy másik tárgyba vagy éppen testbe. Egy ilyen robbanás esetén ezért jól tesszük, ha azonnal hátat fordítunk neki és olyan gyorsan eltűnünk onnan, amilyen gyorsan csak lehet.

Illusztrációként egy videó, milyen is a robbanás vákumban (a jobboldali az).

Súlytalanságban úszni olyan, mint a higanyban?

Ez az a tévhit, amit nem csak hollywood (a 2001 Űrodüsszea álomkórosan djoggingoló asztronautájával kezdve), de az űrsétákról és a nemzetközi űrállomáson készült felvételek is támogatnak. A súlytalanság állapotában mindenki úgy mozog, mintha sűrű löttyben úszna.

De miért, ha az egyik legnagyobb visszatartó erő, a gravitáció (illetve a világűrben a közegellenállás is) épp hiányzik? A valóságban minden testnek sokkal gyorsabban kellene mozognia. Egy eldobott tollnak is nyílvesszőként kellene száguldania. Az űrhajót karbantartó űrhajósoknak pedig úgy kellene ide-oda ugrálni, mint a nikkelbolhának.

Ennek akadálya a látszat ellenére nem valami rejtélyes sűrű lötyi, hanem a józanész. Űrhajósaink éppen azért mozognak (leszámítva a külső munkálatoknál használt ruházat okozta nehézségeket) lomhán és komótosan, mert a hirtelen mozdulatok könnyen az életükbe kerülnének (pl. elszakítanák a köldökzsinórt, vagy összetörnék magukat az űrhajó falába ütközve).

Mi van akkor, ha egyszerre villámlik és mennydörög?

Akkor bizony épp a fejünk fölé vagy jobb esetben a szomszédba csapott be a villám. Ehhez képest hollywoodi filmeseinknél nem lehet olyan távol a villámlás, hogy a mennydörgés robaja akár egy másodperccel is később hangozzon el.

De ugyanez igaz az összes robbantásos jelenetre is, mi alapján megállapíthatjuk: filmeken a hang mindig fénysebességgel terjed.

Hány éves a kapitány?

Végül, de nem utolsósorban egy igazán romantikus tévhit, minek köszönhetően az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyaránt külön törvényt kellett hozni.

Megszöktetett királylányok és hős megmentőjük gyakran a hajóskapitány áldásával kelnek egybe, hogy végérvényesen megpecsételjék szerelmüket ember és Isten előtt. Eltekintve attól, milyen akadályt is jelent valójában egy frigy, ha a gonosz szét akarja választani szerelmeseinket, a szomorú igazság, hogy a hajóskapitányoknak, legalábbis az amerikai és a brit törvények szerint, sosem volt joguk esketni. Kivétel persze, ha anyakönyvvezetők vagy lelkészek is egyben.

Mindazonáltal ez a regényírók és filmesek által szült legenda olyannyira életre kelt, hogy külön törvényt kellett alkotni a hajóskapitányok által köttetett frigyek kategorikus tiltására (kétkedők kedvéért itt található a 716-os szabály: www.gpo.gov/fdsys/pkg/CFR-1999-title32-vol5/pdf/CFR-1999-title32-vol5-sec700-716.pdf)

Ettől függetlenül, habzsoljuk továbbra is élvezettel a hollywoodi habcsókokat, gyönyörködjünk a látványos űrbéli robbanásokban és meghatódva könnyezzük meg a hajóskapitány által celebrált esküvőket. De a világért se vegyük komolyan egyiket sem!