Kié volt valójában Damoklész kardja?
2014. október 29. írta: Curiocity

Kié volt valójában Damoklész kardja?

Nem elég, hogy az a bizonyos kard nem is az övé volt, hanem vélhetően sosem létezett. Akkor miért idézzük őt nap, mint nap?

 

kard.jpg

 

Amikor a ránk folyton leselkedő veszélyre gondolunk, vagy éppen erre szeretnénk emlékeztetni másokat, azonnal előkapjuk tarsolyunkból a „Damoklész kardja” kifejezést. Mindennapi életünk azonban tele van olyan kifejezésekkel és példázatokkal, amelyeknek semmilyen valós történelmi alapja nincsen, sőt, maga a kitalált történet se feltétlenül arról szól, amire ma használjuk. Ma az egyik ilyennek jártunk utána.

Damoklész "emléke" az i.e. 1. században élt római Cicero anekdotájából maradt ránk, az egyetemes kultúra egyik ékkövének számító Tusculumi eszmecseréből. Ő azonban sosem találkozhatott vele, révén, hogy az anekdota szerint is az i.e. 4. században élt. Cicero minden bizonnyal a görög történész, a Szicíliai Diodorusz műveiben olvasott róla, aki pedig Timaeus munkáira támaszkodott. Timaeus a történetírói hitelességét azonban csorbította, hogy munkái erőteljes részrehajlást mutattak az uralkodók irányába.

Cicero anekdotájában a Szicíliában élő zsarnok II. Dionüsziosz (semmi köze Dionüszoszhoz, a görög boristenhez – a szerk.) egyik hízelgője, Damoklész egy beszélgetés során felemlegeti annak gazdagságát, hatalmának fenségét, birtokai bőségét, királyi palotájának pompáját. Úgy gondolta, hogy ilyen gazdag ember, csak boldog lehet.

Dionüsziosz megkérdezte, szeretné-e Damoklész megízlelni e hőn áhított boldogságot, mire az ifjú azonnal igent mondott. Dionüsziosz utasította szolgáit, hogy fektessék Damoklészt bíborral, bársonnyal borított aranykerevetre, amely körül díszes asztalokon ízletes ételek illatoztak, finom italok és zamatos gyümölcsök pompáztak. A szolgák minden kívánságát teljesítették, talán még tejben-vajban is fürösztötték, ám Dionüsziosz ravasz cselt eszelt ki, hogy megleckéztesse irigykedő alattvalóját.

Megparancsolta, hogy vékony lószőrszárra akasztva lógassanak a mennyezetről egy kardot Damoklész feje fölé, hadd tegye csillogásával még fényesebbé boldog pillanatait.

Damoklész figyelmét azonban a csillogás helyett a kard fenyegetőn rámeredő hegye és éles pengéje kötötte le, így el is ment az étvágya a finomságoktól, no meg a nemrég még hőn áhított úri pompától. Kisvártatva már ő maga könyörgött Dionüszioszhoz, hogy engedje elmenni, mert ő bizony már nem akar annyira boldog lenni.

Cicero a történetet annak bizonyítására citálta elő, hogy boldoggá csak az erény teheti az embert, minden más csupán látszólagos, és nem lehet boldog az, akit folyton valamilyen veszély fenyeget, mint például egy gyűlölt zsarnokot.

Dionüsziosz kardja (elvégre az övé volt) azonban nem csak Cicerót ihlette meg, hanem Ammianus Marcellinus-t, a késő római császárkor legkiemelkedőbb történetíróját is. Ammianusnál azonban Dionüsziosz kardja a lakmározó és dorbézoló vendégek feje fölött lógott, nem pedig csak Damoklészé fölött, akit történetesen meg sem említ.

Bárhogy is mesélik persze a történetet, a lényeg nem is a kardon és Damoklészen, hanem valójában a lószőrszálon van, hiszen egyedül azon múlik, vajon leesik-e valaha az a bizonyos kard. A lószőrszál szakítószilárdságát pedig még csak meg sem említik a források.

A bejegyzés trackback címe:

https://curiocity.blog.hu/api/trackback/id/tr746845849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.